Amiért megéri vágónak lenni – beszélgetés Miklós Marival

Kinn eshet az eső, lehet szürke az ég, a vágószoba falai között sosem áll meg az élet. Miklós Mari vágót az Editor’s Cut filmklubról, digitális váltásról és jövőbeli projektekről kérdeztük.

Ez a második szemeszter, hogy megrendezésre kerül az Editor’s Cut filmklub, melynek keretében a vetítés után az aznapi film vágójával együtt beszélgettek a közönséget is bevonva. Honnan jött az ötlet?

Két irányból. Először is a Szabó Gábor-féle Fényíró Filmklub után szerettem volna megvalósítani valami hasonlót, hogy legyen folytatása, mert azt a kezdeményezést nagyon fontosnak tartottam. A másik dolog pedig, hogy segítsem a diákokat. Sokan jöttek hozzám, hogy vágást szeretnének tanulni. Gondolkodtam azon, mi lehetne hasznos az ő számukra, és aztán eszembe jutott, hogy még a végzős hallgatóink sem ismerik az előttünk járó vágógenerációt. Arra gondoltam, jó dolog lenne, ha megismernék a régi nagyokat és lenne egy olyan esemény, ahol filmről beszélgethetünk vágói szempontból. Nagy sikere volt az ötletnek, örültek a kollégák és a hallgatók is.

fotó:Benkő-Molnár Fanni

Könnyen megy a szervezés?

Igen. Egyrészt, ez egy kicsi szakma, ismerek mindenkit, és talán elmondhatom, hogy jóban vagyok velük. Másrészt, olyan nagy volt a kollégáim részéről az öröm, hogy én magam is meglepődtem.  Az első szemeszterben nem volt senki, aki nemet mondott volna. Mindenki szerint fontos, hogy beszéljünk a vágásról. Mert az sokkal többről szól, mint azt az ember elsőre gondolná, hiszen ha van egy remekül leforgatott anyag, abból pokoli rosszat is lehet vágni meg zseniálisat is. És ha születik egy nagyon rossz anyag, az maradhat nagyon rossz, de lehet, hogy valaki meglát benne valami különlegeset, felfedez benne valamit, és elindul egy úton.  Nagy meglepetést tud okozni, hogy egy menthetetlennek tűnő anyagból mit lehet kihozni.

fotó: Földvári Fatime

Különösen érdekes pontjai az eseménynek az anekdoták. Úgy gondolod, lehet tanulni ezekből is?

Biztos vagyok benne. A hozzáállásból, a habitusból, hogy valaki milyen szenvedéllyel beszél a szakmájáról, hogy ennyi év után is hogyan emlékszünk vissza pillanatokra.  A legtöbbet a szakmáról a közvetlen kollégáimtól tanultam, most pedig rendkívül izgalmas számomra is, hogyan gondolkozik egy másik vágó. Annyira a szívemből szólt minden, amiket az egyik eseményen Czakó Juci mondott. Az Iszka utazása vágásán éreztem azt, hogy olyan kis finomságokat vesz észre, amiket én is imádok, amiért érdemes vágónak lenni. Ugyanazt a szenvedélyt éreztem benne, amit magamban is. Ez egy nagyon nagy felismerés volt, pedig tudtam róla, hogy remek vágó, mint ahogyan a többiek is azok. Óhatatlanul is az én ízlésemet tükrözi, hogy kiket hívok meg, és biztos hagyok ki jó vágókat, de nekem fontos, hogy olyanokat hívjak meg, akik közel állnak hozzám, akiknek a természetét, személyiségét, munkáját ismerem és elismerem. Úgy építettem fel a filmklub tematikáját, hogy az első félévben a régi nagyok, a másodikban pedig a most, a jelenlegi nagyok vannak soron.

fotó: Bódog Krisztián

Közben történt egy fontos dolog, a digitális váltás. A hagyományos vágóeszközöket felváltották az új gépek, majd szoftverek. Könnyen ment neked a váltás?

Igen is meg nem is. ‘91 és ‘94 között Izraelben éltem, ahol Menahem Golan felkérésére vágtam az egyik filmjét. Igaz, hogy dolgoztam vágóként is, de nem annyit, amennyi nekem elég lett volna, tehát szendvicset árultam, a kivándorlók életét éltem. Közben hallottam a híreket, hogy jön a digitális vágás. Zsigmond Vilmos révén elég jó kapcsolataim voltak kinn, tehát be tudtam menni olyan stúdióba, ahol már így folyt a munka. Egy számítógép előtt dolgozott a vágó, én pedig a háta mögül néztem, mit csinál, de fogalmam nem volt semmiről. Olyan volt, mint egy boszorkánykonyha. Azt gondoltam, nem létezik, hogy ezt valaha az ember megtanulja. Aztán, ahogy mondani szokták, snitt. ‘95-ben hazajöttem, és jártam a produceri irodákat, hogy jelezzem, visszajöttem, lehet számítani rám. Egyszer csak bementem ugyanígy Sándor Pálhoz. Vele elég jó viszonyban voltam, neki köszönhettem, hogy korábban bekerültem külföldi, amerikai produkciókba is. Az akkori gyártásvezetőjének, Sánta Györgynek meséltem, hogy mennyire érdekel a digitális vágás és hogy egy digitális stúdiót kellene csinálni. Rám nézett és azt mondta, hogy ugyanezt akarja ő is. Létrehoztunk közösen egy céget és megvettük a mi első digitális Videomachine-nunkat. Akkor Sándor Palinak rengeteg tévés munkája volt producerként. Tehát megvettük a gépet, és tudtuk, hogy két hét múlva már adás. Először úgy dolgoztunk, hogy nem én kezeltem a gépet, hanem a disztribútor, akitől vettük. Ahhoz ő értett, én pedig mondtam, hogy mit szeretnék látni. Aztán a második adástól már egyedül vágtam rajta.

Mindig is egy mazochista típus voltam, nagyon szerettem a munkát, de azt hiszem, soha nem dolgoztam annyit, mint abban az időben. Volt olyan, hogy negyvennégy órát folyamatosan. Amikor épp nem volt munkám, azzal töltöttem az időmet, hogy olvastam a vaskos könyvet arról, miket tud ez a gép. Volt, hogy olvasás közben hajnali egykor azt mondtam magamnak, nem hiszem el, hogy még erre is képes. Bevágtam magam a kocsiba, kimentem a stúdióba, a Hajógyári szigetre, kipróbáltam, és igaz volt. Imádtam felfedezni ezt az egészet.  De ugyanígy imádtam a hagyományos, celluloid filmet is. A szaga miatt, a matéria miatt, a vágószobai hangulat miatt, a kávézások miatt. Nem lehet elmondani azt a feelinget. Csodálatos volt!

részlet Chilton Flóra és Hejüsz Betti Prés alatt című filmjéből

Van utóélete a hagyományos vágásnak?

Igen. Elég megnézni az olyan alkotókat, mint például Nemes Jeles László, aki nem hajlandó más nyersanyagra forgatni, csak filmre. Ebben Erdély Mátyás operatőr nagyon komoly partnere természetesen.  Tudomásom szerint Nemes Jelesék felkérték Kornis Annát – aki az előző félévben volt vendége az Editor’s Cutnak -, hogy tanítsa meg Matthieu Taponiert, a film vágóját vágóasztalon dolgozni, mert így akarták elkészíteni a filmet. Aztán valószínűleg rájöttek, hogy ez ma már igen bonyolult. Nem is a vágás része, hanem az, hogyha bármilyen trükk van, nem lehet mindent rögtön látni, például egy áttűnést, pedig ez ma már mindenkinek természetes; arról nem is beszélve, ha valami elromlik a vágóasztalon, sokkal nehezebb megjavítani, mint régen, mert kevesebb ember ért hozzá, nincsenek alkatrészek, satöbbi. Ezért vigyázunk annyira ezekre a hagyományos vágóasztalokra.
És ha már itt tartunk, akkor el kell mondanom, hogy a vágáson és a tanításon kívül két dolog izgat igazán, két nagy álmom van, és ebből az egyik, hogy megírom a hagyományos filmvágás történetét, amihez már vannak jegyzeteim. Bemutatnék mindent attól a pillanattól kezdve, hogy leforgatták a filmet és az anyag bekerül a laboratóriumba. Mi történik a vágószobában az anyaggal, majd végül vetíthető kópia lesz belőle. Ennek az egész folyamatát szeretném megírni vágószemmel. Érinteném a hangmérnöki részét, a labort, meg sok mindent: hogyan szinkronizáltuk össze, mi volt a vágóasszisztens feladata.  De elsősorban azt, hogy mi történik a vágószobában. Hogy ez maradjon meg, mint egy – ha úgy tetszik – történelmi emlék.

fotó:Benkő-Molnár Fanni

Mi a másik nagy álom?

Életem egyik legnagyobb élménye volt, ami most újra szembe jött velem, hogy 1986-ban itt volt a Queen együttes Magyarországon. Hihetetlen, hogy a koncertfilm öt vágója közül én lehettem az egyik, és hogy milyen fantasztikus élmény volt az számunkra. Pósán Zsuzsa szintén a vágok között volt, és az egyik legjobb barátnőm lett akkor. Most elhatároztuk, hogy készítünk egy filmet, amiben elmeséljük, hogyan is volt ez az egész Queen koncert.  Elkezdtük már a dokumentumfilm előkészítését, tehát megállás nélkül írjuk a leveleket külföldi producereknek, akiknél a zenekar jogai vannak. Szeretnénk a jelenlegi Queen együttes tagjait is bevonni. Már beszélgettünk Brian May-jel, több riport készült a rajongókkal a koncert előtt.  Még egy fillér sincs mögöttünk, a pályázati időszak még előttünk van. A teljes filmterv, a koncepció és a csapat már megvan. Nagyon tehetséges fiatalokat tanítottam itt a METU-n, akik ma már remek operatőrök. Kettőt közülük már fel is kértünk: Chilton Flórát és Hejüsz Bettit, de több volt operatőr hallgató is segíti nagy lelkesedéssel a munkájukat. Szekeres Norbert Mozgóképművész mesterszakon végzett, és Kiss Jenő lesz a hangmérnökünk. Szeretnénk bevonni jelenlegi hallgatókat is a munkába, akár gyakornokként, kisebb pozíciókba.

fotó: Vörös Zétény

A jó hangulatú beszélgetés után felszálltam a villamosra, elkezdtem hallgatni a Don’t Stop Me Now-t és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha egyszer a jelenlegi Queen együttes tagjai megszólalnak egy olyan dokumentumfilmben, ami ennyi szállal kötődik az egyetemhez. De addig is, várhatom a következő heti Editor’s Cutot.

Ágota Barnabás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.