”Szeretek úgy tekinteni az ékszereimre, mint egy bensőséges beszélgetésre”

A hazai művész szcéna számtalan izgalmas embert rejt, az viszont igazán ritka, amikor egy interjú keretében két idegen olyan fesztelenül beszélget egy kávé mellett, mintha csak két találkozás közötti hosszabb szünet után szeretnék felvenni a fonalat. Vági Flóra ékszertervező természetessége pillanatok alatt teremtette meg azt a meghitt és fesztelen hangulatot, ami a munkáiban is visszaköszön.

fotó: Benkő-Molnár Fanni

Ha pár mondatban kellene bemutatkoznod, hogy hangzana? 

Elsősorban utazó és megfigyelő vagyok. E kettő tapasztalataiból pedig tárgyakat hozok létre, amelyek meg tudnak szólítani embereket, akik nyitottak rá. Nehezen tudom és nem is nagyon szeretem kategórizálni magam. A „tervező”, vagy a „művész” címkéktől azért idegenkedem, mert általában nagyon konkrét elképzeléseik vannak róluk  az embereknek. Mivel én nem hagyományos módon mentem végig a fentiekhez vezető úton, nehezen is azonosulok velük, de kétség kívül részben mindkettő és még néhány más ’dolog’ is vagyok.

Mit jelent a nem hagyományos mód, hogy lett belőled ékszertervező?

Nem volt határozott döntés. Mondanám, hogy véletlen, de nyilván voltak intő jelek. Kezdetben divattervezést tanultam, de hamar rájöttem, hogy nem nekem való. Az egyik tanárom vette észre, hogy a rajzaimon az alakok nagy része hiányzik, viszont vannak nagyon aprólékosan kidolgozott részletek. Megkérdezte, ismerem-e Alfons Mucha munkásságát, aki nem csak rajzokat készített, hanem ékszereket is, ami lehet, hogy hozzám is passzolna.  Nagyon megtetszett az ötlet, ezután kezdtem el klasszikus ötvösséget tanulni. Az első évben úgy éreztem, megtanultam varázsolni, aztán a lelkesedés alább hagyott, de akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy miért. Erre csak később jöttem rá, amikor Olaszországban kezdtem tanulni.

fotó: Benkő-Molnár Fanni

Két elég nívós külföldi intézményben tanultál: Alchimia és Royal College of Art. Hogy formálta a mentalitásod, tervezői munkádat Olaszország és Anglia? 

Mindkét iskola nagyon meghatározó volt számomra. Az Alchimiában olyan mestereim voltak, akiktől nem tervezést vagy technikát tanultam, hanem egy nagyon fontos szemléletet, hogy az ékszer – mint bármely művészeti ág –  egy kifejező eszköz, egy nyelv. A Royal College pedig azt tanította meg, hogyan lehet ezt a tudást más területeken és kollaborációk keretében is kamatoztatni. A kulturális hatások pedig leírhatatlanok, hiszen a magyarhoz képest az olasz és az angol is nagyon eltérő. Az olaszoknál a dolce vita, az életöröm és felszabadultság ragad rá az emberre, ami kifinomult ízléssel párosul, na meg hogy a pasta megunhatatlan. Az angoloknál pedig a Mind the gap! – hiszen valóban mindig résen kell lenni, mert Londonban folyton valami meglepő és váratlan dolog történhet.

fotó: Benkő-Molnár Fanni

Emlékszel olyan üzenetekre, amiket a mostani, tanítói pályád során tovább adsz a diákjaidnak?

Viszonylag hamar csöppentem bele a tanári szerepbe. Az Alchimiában másodévesen kaptam egy ösztöndíjat és egy kis műhelyt, ahol dolgozhattam. Ezért cserébe pedig az intenzív rövid kurzusokra járó diákoknak tartottam heti rendszerességgel konzultációt, workshopot. Itt tapasztaltam meg először, hogy egy ilyen szerepben nem csak akkor kell teljesítened, ha van kedved hozzá. Sokszor olyankor is jöttek hozzám, amikor kicsit magamban szerettem volna lenni, a saját munkáimra koncentrálni.

A tanári pálya kőkemény pszichológia, a kulcs pedig a megfelelő kommunikáció. Diákként én is átéltem, hogy egy mesteremmel nehezen indult a közös munka. Nem mindig könnyű megtalálni a közös nyelvet, pláne azt, amivel rá tudod vezetni a diákot arra, hogy kipróbáljon valamit, ami eredetileg az ő ötlete volt, csak még nem látja benne a potenciált, amit én esetleg már igen.

Nem vagyok híve a klasszikus, tekintélyelvű oktatásnak. Inkább partneri viszonyra törekszem a diákjaimmal, azt szeretném átadni nekik, hogy merjék kihasználni a lehetőséget, hogy most még van valaki, akitől kérdezhetnek és tulajdonképp tét nélkül próbálhatnak ki egy csomó dolgot; élvezzék azt, hogy nem kell mindig a biztosra törekedni.

fotó: Benkő-Molnár Fanni

Mennyire befogadóak az emberek a munkáiddal kapcsolatban? 

Ez változó. Mindenkinek a hátterétől függ, és attól hogy milyen környezetben szocializálódott. Néha egészen meglep, amikor valaki olyan értékeli az ékszereimet, aki teljesen más, képző- vagy iparművészettől távoli területről jön, pl. egy irodalom tanár vagy egy borász. Ezeket kicsit mindig nagyobb teljesítménynek érzem. Nincs konkrét szimbolika az ékszereimben, így pont azért tud személyes lenni, mert úgy szólítja meg az embereket, hogy emlékezteti őket valamire. Az anyagok önmagukban is kommunikálnak, hatnak az érzékszerveinkre. Egy illat, egy szín, valami, amit megtapintunk, elő tud hívni egy emléket, egy érzést. Kicsit olyan ez, mint amikor vonzódunk valakihez, de nem tudjuk pontosan körülírni miért. Ezt lenyűgözőnek találom.

Kétségtelen, hogy minden darab nagyon bensőséges. Mi tölt föl, miből inspirálódsz? 

Szinte mindenből. Manapság olyan mennyiségű információhoz jutunk a minket körülvevő dolgokról, amiket használunk, hogy akarva-akaratlanul is hatással vannak ránk. A környezetemben tehát szinte minden ihlet forrása, legyen az akár az engem körülvevő anyagok, felületek, színek. Ezen kívül pedig a természet az, amiből állandóan merítek.

Van kedvenc technikád/alapanyagod? 

Fontos számomra, hogy élő és emlékekkel rendelkező alapanyagokkal dolgozzak, amelyek fizikálisan is hatnak rám. Nem csak az alapanyagaim természetesek, hanem a formák is organikusak. Olyan tárgyakat próbálok létrehozni, amiknél egyértelmű a hasonlóság. Ha ránéznek, olyan érzést nyújt, mintha a természet része lenne, mintha így találtam volna, csak egy bross tűt tettem volna a hátuljára. Aztán ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy mégsem. Látszik, hogy fűrészelve van, rajta van az emberi kéz nyoma. Szeretem, ha kérdés fogalmazódik meg az emberekben, ahogy a tárgyaimhoz közelítenek, elbizonytalanodnak, hogy vajon az alapanyag, amiből készült, biztosan az-e aminek elsőre tűnt. Úgy gondolok ezekre mint metaforákra, csak nem szóban, hanem tárgyban. Szeretek úgy tekinteni az ékszereimre, mint egy nagyon bensőséges beszélgetésre két személy között.

fotó: Benkő-Molnár Fanni

Milyen izgalmak várnak rád a közeljövőben?

Augusztusban a melbourne-i Radiant Pavilion rendezvényen veszek részt egy projektben, ahol kortárs ékszerművészek kerülnek párba helyi művészekkel. Ez egy egyre erősödő tendencia, mivel így nagyobb eséllyel lehet elérni egy szélesebb, művészet iránt érdeklődő réteget és piacot, illetve kiállítási és kollaborációs lehetőségekre is könnyebb szert tenni.

Úgy látod, ehhez könnyebb kapcsolódni?

Igen, itt már kiterjedtebb a művészeti közeg. A saját bőrömön tapasztalom, hogy amint azt mondom, ékszertervező vagyok, rögtön kialakul egy nagyon konkrét kép az emberek fejében a munkámról és picit érdektelenné válnak. Ezzel szemben, egy festőnél –  ami megtestesíti a művész fogalmát, tehát izgalmas – már nem olyan konkrét az elképzelésük, rögtön tovább kérdeznek, hogy inkább Picasso vagy Rembrandt. Ékszerben nincs ilyen széles skála az emberek fejében.

A kortárs ékszer pedig, gyanítom, sokan nem is tudják, hogy szerepelhet ezen a skálán…

Ez nemzetközi szinten visszatérő téma, de a magánvéleményem is ugyanez, hogy már a megfelelő kifejezés is problémás ennél a stílusnál. Ha a külföldi megfelelőit nézzük, akkor is mindegyikben szerepel az ékszer szó, ami nagyon beszűkíti az értelmezést, hiszen ősidők óta kötődik hozzá egy kép, amit nem tudsz kiiktatni. Szuper lenne egy új kategóriát kitalálni, ami inkább a hordható művészethez közelítene – de az a tapasztalatom, hogy még ezt sem tudják értelmezni az emberek. A kortárs irányzatok a 60-as, 70-es években jelentek meg, akkor kezdték elhagyni a nemesfémeket, a kísérleteztek a méretekkel, a hordhatósági határokkal. Ma – bár számos egyetemen már külön tanszéke van – a köztudatban még nagyon fejlődőben van ez a műfaj, de szerencsére egy csomó lehetőséget rejt magában.

Guttray Móni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.