„Egy táblám van 10 éve és folyamatosan arra rajzolok”

Már az interjú szervezésénél is kicsit bajban éreztem magam, ami a találkozásunkkor csak fokozódott. Csak nem tegezhetek le egy Balázs Béla-díjas, nagyon ismert művészt, akinek öt évvel ezelőtti, My name is Boffer Bings című kiállítását még galerista gyakornokként asszisztáltam végig – gondoltam. Ugyanakkor közvetlen, kedves stílusa miatt csak kiszaladt a számon egy „Szia, nagyon köszönöm, hogy eljöttél!”. Így indult az interjúm Csáki Lacival a Capa Központban.

fotó: Kaszás Tamás

Kismillió kérdésem lenne, de félek, hogy ránk zárják a múzeumot, ezért főképp a tanári élményeidről, na meg persze a kiállításról kérdeznélek. Menjünk sorban. Gyakorlatilag diploma óta oktatsz. Hogy élted meg az első felkérést?

Ez a tanári dolog érdekes. Mindig azt gondoltam, hogy inkább alkotó ember leszek, aki létrehoz dolgokat, nem pedig másoknak beszél arról. Nem is jártam tanár szakra, de hamar rájöttem, hogy szeretek emberekkel dolgozni, közösségben tevékenykedni. Tudok hatni rájuk, motiválni őket, és sikerül rávenni őket, hogy más oldalról vizsgáljanak meg dolgokat. Miután animáció szakon lediplomáztam a MOME-n, indult ott egy rajz előkészítő, ahova meghívtak rajztanárnak. Úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg!

fotó: Kaszás Tamás

Nem izgultál miatta?

Mivel oda jártam, pontosan tudtam, mit kéne máshogy csinálni ahhoz, hogy jobb legyen a képzés. A MOME-ban az a jó, mint ami a METU-ban is, hogy az ott végzett tehetségeket visszahívja, ezzel kvázi inkubálja a tudást. Hamar rájöttem, hogy nagyon jól érzem ebben magam.

Nagy kihívás lehet autonóm művészként alkotni és közben diákok látásmódját formálni. Jól gondolom, hogy ez kölcsönös inspirációs forrás?

Elképesztő, hogy mennyire frissen tud tartani, ha a fiatal generáció körül mocorogsz. Olyan dolgokat tesznek meg, amiket én már nem tennék, hiszen az évek alatt kialakulnak bizonyos gátak, amik persze nem biztos, hogy jót tesznek a szabad alkotásnak, pont ezért jó látni a friss energiákat.

fotó: Kaszás Tamás

Tanárként mi az ars poeticád?

Nem én akarom megmondani, hogy mi a tuti, igyekszem inkább őket úgy helyzetbe hozni, hogy bizonyítani tudják a rátermettségüket. Szeretem az életközeli, szakmai helyzeteket, amiből a hallgatók tudnak profitálni. Ilyen például a Libri könyvtrailer projekt, ahol szerkesztői és marketing szempontok szerinti brief alapján készítünk kreatív koncepciót, majd 1 perces animációs filmeket könyvekhez. A projektekhez kapunk támogatást a Libritől, így tudunk színészeket hívni, hogy felmondják a szöveget, amitől profi és izgalmas a végeredmény. Szerintem az az alkotó, aki csak elméletben foglalkozik a saját területével, nem igazi alkotó. Nekem fontos, hogy megmutassam nekik, milyen igaziból a szakma, az éles munka vagy épp min dolgozom; szerintem ezzel leszek hiteles számukra.

fotó: Kaszás Tamás

Mennyire vesézitek ki a diákokkal a munkádat?

Én azért kiugrasztom a nyulat a bokorból. Ha nem mondanak kritikát, akkor célzottan kérdezek. Például a legújabb filmemet, a Néhány szót – aminek itt, a Capában volt a bemutatója, de hamarosan a köztévében is lesz a premierje – bevittem az iskolába is. Ilyenkor persze az elején szégyellősek, mert azt gondolják, mindenképp jót kell mondaniuk, aztán rákérdezek valami részletre, hogy érthető volt-e és kiderül, hogy nem igazán. Nekem ez fontos visszajelzés. Én is elmondom a dolgaikról a véleményem, de mindig emlékeztetem őket, hogy a munka az övék, annyit fogadjanak meg a véleményemből, amennyit akarnak.

fotó: Kaszás Tamás

Hogy fér bele, hogy a saját pályádra is figyelj?

Mióta főállásban tanítok, leálltam az alkalmazott dolgaimmal, mert nem fér bele ennyi minden. Ha van egy kötött órarended, azzal nem lehet reklámozni, a kötött időbeosztással nem lehet tenderezni. Aztán volt olyan is, hogy párhuzamosan dogloztam a MOME-n, a METU-n és a KREA-n, de persze akkor semmi időm nem volt arra, hogy bármi mást is csináljak. Két éve fogalmazódott meg bennem, hogy ez így nem megy tovább, lépnem kell, mert nem érzem jól magamban a bőrömben. Akkor döntöttem úgy, hogy legyen csak a METU.

Pont ezt a két évet látjuk a falakon Letörölt rajzok címmel?

Nagyjából igen, de vannak olyanok, amik régebbiek. Szerintem általános igény azoknál, akik mozgóképpel foglalkoznak, hogy időről-időre állóképben fogalmazzanak meg valamit, de ez vica-versa igaz. Benne lenni egy film készítésében néha nagyon unalmas tud lenni. Tudom honnan hova kell eljutnom, de maga a folyamat elég mechanikus. Ezért találtam ki azt a játékot, hogy ha valami eszembe jutott, lerajzoltam, majd folytattam a filmet. Ezek a rajzok nem azzal az igénnyel készültek, hogy ki legyenek állítva, hanem megláttam valamit, például, hogy milyen érdekes, hogy sok házra ’macsakakaparást’ tesznek, aztán rájöttem, hogy ez a befejezetlenség egyfajta képi megfelelője, amit kivetítettem másra is, így lett a Befejezetlen táj. Amolyan vizuális játék. Nagyjából fél óra volt felrajzolni, jót mosolyogtam, lefotóztam és léptem is tovább.

fotó: Kaszás Tamás

Hogy lett belőle mégis kiállítás?

Gyűltek-gyűltek az anyagok, aztán egyszer Vízkelety Marci barátomnak megmutattam, hogy mit gondol róla. Jót nevetetett és megkérdezte, miért nem szelektáljuk és állítjuk ki analóg fotó nagyításban. Úgy megtetszett az ötlete, hogy elindultam ezen a vonalon. Megkerestem a Capa Központot, Gellér Judit személyében kaptam kurátort, és leválogattuk a képeket. Az összes rajz ugyanarra a táblára készült, de a klipek is, amiket a hátsó térben lehet megtekinteni. Tulajdonképp egy táblám van 10 éve és folyamatosan arra rajzolok, aztán letörlöm.

Számodra mit jelentenek ezek a képek?

Ezek a szabadság és a pihenés pillanatai, amiktől nem kell nagyon sokat várni. Vannak benne közéleti témák, sporttal, szabadidővel, a mindennapjainkkal kapcsolatosak. De találni benne dokumentatív tárgyakat is, tulajdonképp az élet apró rezzenéseit.

Vannak kedvenceid?

Mindegyiket nagyon szeretem. Van például a Melegszendviccsel díszített karácsonyfa, ami a feleségem nővérének gyerekkori álma. Nagyjából a 80-as években, amikor bejött a melegszendvics mánia, mindenki odáig volt érte, ennek és a karácsonynak a szeretete találkozik ezen az álomképen.

Vagy például ez. Ahol gyerekkoromban laktam vidéken, a szomszédunk minden vasárnap délután kettőkor lemosta a Zsiguliját, azért lett Tavaszi vasárnap a címe, mert ez nekem annyira vasárnapi hangulat. Délután kinéztem az ablakon és tudtam, hogy 2 óra van, mert a Zsiguli habban úszott.

fotó: Kaszás Tamás

Egy másik pedig egy létező MÁV kocsi részletet mutat be. Ha felnézel az ülésekből, látod, hogy így van rászitázva a felirat a kocsi falára. Amikor a suliban arról beszélünk, hogy egy szövegképet hogyan kell egalizálni, ezzel a példával mindig jól megértik a hallgatók. Miután beütsz egy szöveget egy programba, rá kell nézni, és ha szétesik a szövegkép, hogy MÁ-V, akkor bele kell nyúlni és közelebb kell hozni a betűket egymáshoz. Már rég megvolt a kép, amikor a buszon elcsíptem egy párbeszédet: Házon belül valakinek a valakije csinálta, tudod milyen az. Rögtön összekapcsoltam ezzel, akkor került egymás mellé a cím és a kép.

fotó: Kaszás Tamás

A címek kiemelten fontos szerepet kapnak nálad, még vizuális szempontból is.

Igen, nekem nagyon fontosak a címek, filmek esetén is, de itt az állóképeknél még jobban. Szerintem a kép meg a cím együtt ad valamit. A címleírásokhoz a DYMO nyomtatót választottam, aminek egy körtárcsa van a tetején, ezt kell a megfelelő betűre forgatni, meghúzod a ravaszt, a nyomástól pedig kifehéredik a szalagon a szöveg. Olyan mintha írógéppel írnád, csak egy tárcsát nyomkodsz. A 80-as években mindent ezzel írtak. A fekete-fehér és a minimalizmus jól áll a képeknek, és a koncepció részévé tudott válni.

fotó: Kaszás Tamás

Szinte mindenhol megjelenik nálad az irodalom. Ez családi örökség?

Aki filmmel foglalkozik, az vagy tud írni magának sztorikat, vagy talál magának nagyon jó írót, vagy pedig vadássza a sztorikat. Én nem tudok írni és nem találtam még jó forgatókönyvíró társat, ezért rengeteget olvasok, elsősorban magyar irodalmat. Mindig azt keresem, hogy melyikben vannak adaptációs lehetőségek. Fehér Bélára például véletlenül találtam rá. Sűrűn megyek be úgy könyvesboltba, hogy általam még nem ismert szerzőket keressek az alapján, hogy tetszik-e a könyv címe. Ilyen volt ő is, megvettem, hazavittem, egy hétvége alatt elolvastam egy regényét és azt mondtam, hogy ez az, ez baromi jó. Később személyesen is megismerkedtem vele, így születtek a kiállítás utolsó részében látható filmes munkák is.

Az interjúról hazafele az inspirációs mámorban úszva vettem két gombóc fagyit és nem csak annak örültem, hogy őrült jó beszélgetésben volt részem, hanem annak is, hogy még világos van, és ki tudok ülni az erkélyre olvasni kicsit.

Guttray Móni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.