“Amikor kihelyezek egy munkát a falra, olyan, mintha önmagam szögezném oda”

Baráth Hajnal kárpitművésszel a Palmetta Design és Textilművészeti Galériában látható Texture című kiállítás kapcsán beszélgettünk.

Az anyagban, technikában és formai megoldásokban is változatos Texture című kiállításod összeállításakor mi volt a koncepció központi elme?

Baráth Hajnal: Számomra a munkásságom arról szól, hogy megismerjem saját magam és a világot, amely körülvesz; egészen kitágított keretek között értelmezzem a közeget, amiben alkotok és élek. A magam és a környezetem felfedezése kapcsán kialakulnak bennem vélemények, érzések. Ezek megjelenítésére törekszem munkáimban, olyan formát keresek, amellyel az adott érzelmet vagy véleményt leginkább ki tudom fejezni. Ezért is használok többfajta anyagot és technikát, hiszen a megjeleníteni kívánt fogalmak, érzések is sokfélék. Ebből a változatosságból szerettünk volna ízelítőt adni. A kiállításon jelenleg nem csak az elmúlt időszakban készült papírmunkáimat lehet látni, hanem korábbi és friss textil munkákat is. A válogatás során néhány művet egyszerűen technikai okok miatt kellett kihagynunk. Ilyenek a hagyományos értelemben vett kárpitjaim, mert azok nagyon nagy méretben készülnek, így most a hely adottságaihoz igazodva kisebb munkákra esett a választásunk.

fotó: Regős Benedek

Jellemző rád a hagyományos és természetes alapanyagok használata, emellett sokat kísérletezel a felületképzéssel is, valamint érzékeny grafikákat is készítesz. Miért olyan fontos számodra ez a változatosság és a folyamatos megújulás?

Baráth H.: Az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam 1979-ben falikárpit- és szőnyegtervező szakon. A főiskolai évek alatt és pályám elején nagyon színes munkákat készítettem, tobzódtam a színekben. De egy idő után azt éreztem, hogy a színek elvittek egy olyan útra, amelyről vissza kell fordulnom, ezért muszáj volt fegyelmeznem magam. Az üzeneteim átvitelében mindig is az anyagkísérletek, a felületek, a gondolat és a több érzékszervre gyakorolt hatás izgatott. 2000 körül kezdtem el a kísérleti utakat felfedezni. Azóta is többféle anyaggal dolgozom, mégis számomra sok-sok közös vonást hordozó világot teremtek. Munkáim egy ív köré rendezhetők, egymás mellé sorolhatók, egységes univerzumot alkotnak. A kísérletezés egyfajta motorja a gondolkodásomnak, de a világ akkora és az élet olyan rövid, hogy még így sincs időm mindent kipróbálni. Épp ezért, az oktatásban is inspiráló számomra, hogy követhetem a hallgatói kísérleteket. A diákjaim olyan utakat járnak végig, amik engem is érdekelnek, csak lehet, hogy már nincs időm, hogy magam próbáljam ki ezeket.
A szövés mellett a rajz is egyre többet foglalkoztat, meglehet, talán azért, mert egy kárpit elkészítése nagyon hosszú időt vesz igénybe, amit nem feltétlenül hasznos időként élek meg az alkotás teljes ideje alatt. Mert a kárpit a szövés során feléig nő, aztán fogy. Ha elérkezek a félidőhöz, onnantól már nem az adott munka érdekel. Kell hát valami, amiben a figyelmemet végig ugyanabban az állapotban tudom tartani. Persze a grafikáimban is fellelhető a részletgazdag, aprólékos világ, ami a kárpitból eredeztethető. Így a kárpit és a grafikai munkáim is egymásból következnek, szoros kapcsolatban állnak egymással.

fotó: Kaszás Tamás

Minden egyes munkád mögött ott vagy te is. A gondolataid, a véleményed, az érzéseid. A mindennapi problémáid feldolgozásában is eszköz számodra az alkotás?

Baráth H.: A mostani kiállítás megnyitóján egy baráti beszélgetésen hangzott el, hogy aki nyitott vidám embernek ismer, meglepődve szembesül a komor munkáimmal. Én ezt nem vettem észre, vagyis nem egészen így értelmezem. De elgondolkodtatott. Lehet, hogy belülről nem is vagyok annyira vidám, mint amilyennek kifelé látszom? Igen, meglehet, hiszen folyamatosan fölteszek magamnak kérdéseket azzal az adott problémával kapcsolatban, ami épp izgat, és megpróbálok válaszokat találni. Ezek persze nem feltétlenül pozitív előjelűek, de ugyanúgy felvállalom, hogy megmutatom őket.
Az érzések mellett a kísérletező énem is mindenütt felbukkan. Kísérletezek különféle szálak képlékennyé tételével, irányítható, de közben önmagát is alakító anyagszerkezetekkel. Például a Látszólagos egyenes című munkám, ami 2012-ben volt látható a Fészek Galériában, valójában egy kiterített bandázs. Távolról nézve olyan, mintha egyenes volna, közelebbről szemlélve kiderül, hogy sok apró görbület, megregulázhatatlan rész alkotja az egészet. Célom, hogy a textil vonzza, gondolati interaktivitásra késztesse, felületének vizsgálatára inspirálja a szemlélőt. Átértelmezve egy emberélet megítélésére is használhatjuk ezt a párhuzamot – közelebbről megvizsgálva a simának és akadálytalannak tűnő sorsok és utak is kanyarokkal, nehézségekkel teli görbékből állnak. Mindenki minden egyes napjával és saját magával is megküzd, hogy megtalálja a helyét, alakítsa girbegurba sorsát.

fotó: Kaszás Tamás

A bandázs is tekinthető buroknak, ahogy sok egyéb munkádban is ott van a borítás, egyfajta védelmet nyújtó csomagolás is. De mitől lehet burok valami, ami szinte teljesen átlátszó?

Baráth H.: Mindig is a harmóniára törekedtem, de ezt nem feltétlenül sikerül elérnem, ezért tudom, védelemre szorulok. Mindenkinek önvédő mechanizmusok kialakításra van szüksége. Az ezredforduló idején sokfelől hallottuk, vajon mi fog történni, ha leállnak a számítógépek. Ezen túl engem inkább az egyén és az egyéni sorsok foglalkoztattak, mi az, amit én, a családom, a barátaim átélnek az ezredfordulón. Valójában mi történik velük? Őket mi védi meg? Számukra mit hoz a változás? Keresni kezdtem az analógiákat a magyar népművészetben, és rátaláltam a kelengyeládákra, majd ezek átírásába fogtam. A láda megtöltése során egy lány egész életében készült arra, hogy egyszer majd asszony lesz. Szőtte a kelengyéjét, amit a ládában gyűjtött. Amikor eljött az idő, egyik nap még lány volt, másik nap asszony lett. A kelengyeládában a folyamatosság és a változás egyszerre van jelen.
Életem során, akikkel kapcsolatba kerülök, vajon ugyanazt látják bennem, amit én hiszek magamról? Nem az a lényeg, hogy én mit mondok, hanem, hogy mások mit látnak. Az átlátszó ládák továbbgondolásaként elkezdtem vékony és áttetsző, ember méretű ládákat kötni, amelyek egyszerre eltakarnak és fel is fednek. Mert valójában nem tudunk elrejtőzni. Ez egy formai keresés, egyik létállapotból a másikba történő átmenet. A védelem, a gubó szerepe, az álmokban megjelenő átalakulás tárgyiasítása.
Az Apoptózis című munkám a programozott sejthalállal foglalkozik. Hét évente mindig kicserélődünk. Ez csak a fizikai értelemben jelent megújulást vagy vajon szellemi tekintetben is magasabb tudati szintre léphetünk? A sejtmegújulás folyamatát itt is áttetsző anyag kikísérletezésével formáltam meg. Kis darabokból kötött nyitott rendszert hoztam létre.

fotó: Regős Benedek

Hagyatékaink című papírmunkám szintén a burok, a védekezés metaforájaként is értelmezhető. Mivel tudom magam betekerni és mi ellen védekezem? A végtelen mennyiségű információ ellen tudunk-e védekezni? Ez a munka irodai iratmegsemmisítőben felaprított papírszalagokból készült, messziről régi szőttesnek is tűnhet, akár egy abrosz vagy kenyérruha is lehetne. Csak közelebbről szemlélve mutatkoznak meg a szövegtöredékek, az anyag valósága és tartalma.

fotó: Regős Benedek

Munkáid egymáshoz és a külvilághoz is szervesen kapcsolódnak, továbbgondolásra kínálkozó nyitott struktúrák, áteresztő hártyákként hatnak.

Baráth H.: Igen, érzékeny és nyitott burokként tekintek az általam létrehozott felületekre, finom, áteresztő rendszerekre. Munkáimmal szeretném azt a lehetőséget is felkínálni, hogy a védelmi funkción túl jöjjön be és menjen  is ki rajta mindaz, ami ki- illetve bekívánkozik. Műveim kapcsolati rendszert alakítanak nem csak a térben, de időben is. Szerkezeteim nem véges történeteket írnak le, bármikor továbbgondolhatók, akár továbbépíthetők is. Lehet, hogy épp a jövőben teljesednek majd ki. Ehhez a továbbvitelhez azonban szükséges egy kicsit megállni és eltávolodni, majd később újra friss szemmel vizsgálni az esetleges lehetőségeket. Ezáltal a különböző időszakok lenyomatát is magukon viselik textiljeim és nyitottságuk révén kínálnak lehetőséget akár újabb üzenetek továbbvitelére, új kánonok kialakítására.

A kiállítás megtekinthető január 26-ig.

 

Zsömbör Krisztina

 

fotó: Kaszás Tamás, Regős Benedek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.